Eddig nem nagyon írtam hosszabban a balesetemről, pedig ez volt az a mozzanat, miután végre nekiültem és megcsináltam a blogom. Ennek hátterében nincs semmilyen ok vagy titok, nem érzek miatta szégyent vagy szomorúságot, eddig mégsem beszéltem nektek hosszabban néhány Instagram poszton kívül! Azt hiszem leginkább azért, mert nem akartam senkit sem untatni ezzel!
Most leginkább azért teszem meg, mert amikor velem megtörtént a baleset, a kórház és az első sokk után, azonnal a böngészőben kezdtem el keresgélni blogok és hasonló történetek után. Reménykedtem, hogy találok pár biztató sort, vagy legalább olyan írást, ami által jobban beleláthatok az egészbe és kaphatok egy kis segítséget, hogy mit szabad és mit nem. Sajnos nagyon kevés ilyenre bukkantam. Leginkább “orvosi” portálok írtak erről a témáról, de nem igazán arról, amire én kíváncsi lettem volna.
Már nem annyira friss az élmény, de megpróbálom felidézni töviről-hegyire! Hogyha sikerül, akkor valószínűleg eléggé hosszú lesz ez az írás, így szekciókra bontom, hogy senkit se untasson az a rész, ami nem érdekli! – Végül valóban nagyon hosszú lett, így ennek tudatában olvasd!
Kezdjük az elején!
2016. június 26. – A baleset napja
A balesetem napja előtti éjszaka nagyon zuhogott az eső, így óriási gondolkodóban voltam, hogy kimenjek lovagolni a terepre, vagy inkább maradjak otthon , de végül a lustaság nem győzött le, úgy döntöttem megyek! Annyira feltöltött a lovaglás mindig, hogy esőben, sárban is elindultam, mert imádtam minden pillanatát!
Ettől függetlenül egyáltalán nem voltam profi lovas! 11-12 évesen kezdődött a szerelem, de aztán 2 év után abba is maradt a gimi miatt! Utána hosszú évekig nem lovagoltam rendszeresen és ki is jöttem a gyakorlatból. Aztán 2016-ban egy lovas fotózásom után úgy döntöttem, végre itt az ideje újra nyeregbe pattanni! Ekkor nagyon megtetszett a szabadon, nyereg nélkül lovaglás, így ebbe kezdtem bele és imádtam! Ám sajnos csak pár hónapig tartott az új hobbi, mert ekkor jött a baleset.
Ezen a reggelen nem voltam annyira hangulatban, így jobb lett volna kihagyni az aznapit, ám mégsem tettem így! Felültem a lóra, mentünk pár kört, majd végre úgy döntött az oktatóm, hogy kimehetünk terepre! Hihetetlenül örültem ennek, így még véletlenül sem akartam szólni arról, hogy úgy érzem, ma annyira nem vagyunk összhangban a lóval. Egyszerűen csak lovagolni akartam és végre magasabb szintre lépni! Egy dimbes-dombos, bokros részhez érkeztünk, ahol az oktatóm simán átment a lovával, ám Tücsök, az én lovam, semmi esetre sem akart! Végül nagy nehezen átmentünk rajta, de akkor valami megmozdult, majd kiugrott a bokorból!
Elsuhant! Ám Tücsök annyira megijedt, hogy lépdelő helyzetből vágtába ugrotta magát! Sajnos gyakorlatlan lovasként nem tudtam, hogy ebben az esetben mi a teendő! Lelassult a pillanat és abban az egy másodpercben emlékszem, hogy végigpörgött, most mit csináljak? Végül úgy döntöttem legyen hát, elengedem a kantárt és ledobom magam a lóról, még úgysem estem, egyszer úgy is meg kell történnie – azt mondják! Úgy sem történhet semmi baj!
A következő másodpercben már elmondhatatlan fájdalmat éreztem. Seggre estem! De nagyon! Azonnal sietett hozzám az oktatóm és nyugtatott, hogy semmi gond nincs! Én is így voltam vele! Nincs semmi gáz, kértem egy kis időt, hogy visszanyerjem az erőm! Eltelt pár perc, eltelt 10 perc, még mindig a földön fetrengtem és kb. ordítottam a fájdalomtól! Aztán megmakacsoltam magam! Nyugi, nem tört el – mondogattam magamban! És segítséget kértem, hogy felálljak! Mivel lóra nyilván nem ülhettem, úgy döntöttem segítséggel is, de vissza sétálok a farmra (ez kb. 10-15 perces séta távra volt). Mivel fel tudtam állni, senki nem gondolta, hogy nagyobb baj lenne. Eszméletlenül fájt a hátam, a fenekem és a hasam, de gondoltam, csak az ütődés és rázkódás miatt. Hülye voltam. Nagy nehezen mégis sikerült visszabicegnünk a farmra, de ekkor szerencsére úgy döntöttek nem engednek el egyedül buszozni az orvosi rendelőig. Ha nem fájt volna annyira a hasam, akkor lehet, hogy simán bevállaltam volna! Nem is kifejezetten értettem, mert ilyen erős hasi fájdalmat még sosem éreztem.
A rendelőbe érve, végre értesítettem a barátomat és anyumat is, hogy mi történt és jöjjön valaki értem. Ráadásul balszerencsémre a taj kártyám sem volt nálam, úgyhogy arra is várakozni kellett, amíg megérkezett. Aztán a kis vidéki sürgősségi rendelőbe megvizsgáltak, de mivel nem volt meg a szükséges gépezet, így nem tudtok biztosat mondani. Bár úgy gondolták, hogy maximum egy repedés lehet, ettől függetlenül (szerencsémre) kihívták a mentőt, ami aztán visszavitt Budapestre.
A kórházban:
A mentőben végig nagyon kedvesek voltak. Már egészen kezdtem lenyugodni…A hasam még mindig eszméletlenül fájt, talán ez terelte el a figyelmem a gerincfájdalmamról. Már kezdtük azt hinni, hogy belső vérzésem van…
Majd beértünk a balesetire Budapesten. Itt ide-oda tologattak az ággyal, mert amíg nem volt meg a biztos diagnózis, nem kelhettem fel. Pár óra várakozás és izgulás után kiderült – sajnos törés. Ráadásul nem egy csigolya törött el, hanem kettő, emellett 1 ki is fordult a helyéről. Belső vérzés nincs, azt nem lehet tudni mitől fáj a hasam, de valószínűleg a stressz.
Itt még egyáltalán nem fogtam fel, hogy valójában mi történik velem. Egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy most be kell feküdnöm a kórházba és semmi kedvem ehhez. Aztán pár óra eltelte után leesett a tantusz, de valójában még mindig nem sokkolt le annyira a dolog (talán azért, mert még ekkor sem voltam teljesen a jelenben.
-A kórházzal furcsamód, nem voltak rossz tapasztalataim. Bár pótágyra kerültem az első pár napban, mivel nem volt hely akkor éppen, ettől függetlenül nem egy horror-sztoriként éltem meg. A kaja pedig kifejezetten finom volt. Tudom, hogy ez óriási kivétel, de szerencsére ez nem nehezítette meg az ottlétem! –
Másnap további vizsgálatok vártak rám, majd ezután döntés elé állítottak minket.
A kérdés a következő volt: Szeretnénk-e, hogyha megműtenének, vagy természetes úton várnánk meg, amíg alakulnak a dolgok. Valójában nagyon ajánlották a műtétet, mivel sokkal hosszabb ideig tartott volna és sokkal veszélyesebb lett volna a folyamat műtét nélkül.
A műtét esetében kb. 80%-os pozitív kimenetelű végeredményt jósoltak, amiben az a 20% negatív eléggé magasnak tűnt, így azonnal nem is tudtunk dönteni, de kaptunk pár órát.
Pár nap múlva, azaz 28-án már a műtőasztalon is találtam magam. Természetesen féltem a kimeneteltől, hiszen ha bármi kis hiba esik a gépezetbe, akkor “jobb esetben” lebénulhatok. Próbáltam ezeket a gondolatokat elhessegetni, majd hatott az altató, úgyhogy a gondolatok elszálltak.
Pár óra múlva már 2 db 16 cm-es titán rúddal és 12 csavarral ébredtem a gerincemben.
Ez ahogy hangzik, olyan volt érzésre is. Kezdetben nagyon fájt, de szerencsére 1-2 nap eltelte után már lábra kellett állnom, így nem volt időm eltunyulni. Az első 1 hétben nagyon-nagyon szédültem és hányingerem volt a sok fekvés miatt, így ez nehezítő tényezőként állt fenn, ám lassan, de biztosan egyre több lépést tudtam megtenni.
Eközben infúzióban kaptam a fájdalomcsillapítókat és ez számomra óriási könnyebbség volt, mivel nem tudok gyógyszert bevenni, viszont féltem, hogy mi fog történni, ha hazakerülök.
Egyik nap bejöttek fűző méretet venni, ugyanis igen…a műtét azzal is járt, hogy 4 hétig kutya kötelességem gerincfűzőt viselni és őszinte leszek – az egész balesetben nem a fájdalom, nem a kórház és nem is a stressz volt a legrosszabb, hanem a fűző! Itt ne egy anyagból készült fűző lebegjen lelki szemeid előtt, hanem egy műanyag-szerű, kemény valami, ami az én testem vonalát követi, ám ha meghúzzuk a szalagokat, akkor levegőt is nehezen kaptam. De ez a kisebb gond volt, mert hihetetlenül irritált. A 4 hét számomra sokkal hosszabbnak tűnt, de ezen is túl kellett jutni.
A lábadozás:
Most pedig vissza a műtét utáni állapotokra!
Vasárnap bekerültem a kórházba, következő hét péntekén pedig mehettem is haza. Otthonra már nem volt infúziós fájdalomcsillapítóm, csak szájban oldódó Nurofenem, ami ahhoz képest egészen sokat segített. Persze így is nagyon fájt, kezdetben nem tudtam fellépcsőzni a szobámba.
A 4 hetes, fűzős időszak unalommal, napi 1-2 sétával és sorozatokkal telt, de ezt már a második héten meguntam, úgyhogy eléggé haszontalannak éreztem magam. A 4. hét leteltével végre fokozatosan levehettem a korzettet és elkezdhettem gyógytornára járni. Ez egy óriási felüdülés volt és nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy mennyi minden mozdulatot csinálhatok már.
Az első pár hétben leguggolni is nehezen tudtam, a cipőm bekötéséről nem is álmodhattam, úgyhogy a gyógytorna számomra akkor nagy dolog volt. Miközben most már csak bemelegítésre használom!
Ennyi idő eltelte után már valóban hihetetlenül untam a semmittevést és végre ekkor kezdtem el gondolkodni azon, hogy talán most lenne itt az ideje elindítani a blogomat. Bár ezzel most nem húzom az időt, de a blog számomra szerintem terápiás eszközként is szolgált. Elvonta a figyelmem a fájdalomról és adott egy olyan hobbit, amelyet tudtam ágyból vagy legalábbis otthonról csinálni.
A baleset – ha lehet ilyet mondani – pont jó időpontra időzítette magát, mert a viszonylagos gyógyulás 3 hónap volt, így nem kellett halasztanom miatta az egyetemen.
Az első kontroll:
A haza engedésem utáni első kontrollra rengeteg kérdést szedtem össze a műtőorvosomnak, mert rengeteg dologról nem volt semmilyen fogalmam Ez az egy kifejezetten zavart. Úgy engedtek el a kórházból, hogy alapvető dolgokat nem beszéltek meg velem. Persze a doki nagyon készséges volt és válaszolt a kérdéseimre, de ez csak több hét után következett be.
Sok mindenre magunktól jöttünk rá anyummal, mert nem kaptunk egy útmutatót tulajdonképpen az új énemhez. Persze ezt nem is várhattuk el, de nagyon jól jött volna pár jó tanács vagy tipp. Ezért is böngésztünk folyamatosan az interneten, mert más támpontunk nem volt.
Ilyen kérdéseket tettem fel a dokimnak:
- Csinálhatom-e a következőket:
- Túrázás – igen, ajánlott
- Edzés – később fokozatosan igen, de nehéz súlyok nélkül
- Bicaj – igen, a későbbiekben (bár nem tudok)
- Úszás – igen, kifejezetten ajánlott (, de csak a hátúszás és mivel nem tudok úszni, nem egyszerű ezt megtanulni kapásból)
- Síelés – (nem nagyon ajánlott)
- Lovaglás – egyáltalán nem ( a lovaglás közbeni rugózás nem jó a gerincnek, így a hosszabb távú futás sem ajánlott nekem )
- Bowling – Semmiképp
- Tánc – Versenytáncos már nem leszek
- Mikor fürödhetek először kádban? (Ez a varratok miatt) – Kádban fürdeni a varratszedés után 4 héttel lehet
- Szülhetek-e gyereket? – Igen, de lehet, hogy császár lesz
- Mennyire leszek hajlékony? – 20%-ban hajlékony a gerincem az egészséges gerinchez képest, de nem is szabad semmilyen hajolgatást végeznem
- A későbbiekben érdemes-e kiszedetni a bennem lévő titánt vagy sem? – Inkább nem, mivel a regenerálódás ismét nagyon megterhelő, emellett védi is a gerincem folyamatosan
- Mennyi idő után forr össze a csigolya? – 3 hónap legalább
- Elindulhatok-e hosszabb utazásra? – 3 hónap után igen, de repülőre vinni kell magammal a műtéti papírjaimat a beépített titánokról
- Mi történik, hogyha elesem? – Ha elesem, nem lesz semmivel sem nagyobb bajom, mint egy átlag embernek
- Mennyivel nagyobb eséllyel csap belém a villám? – Hogyha viharban, sík terepen állok én és egy csavarok nélküli ember, akkor belém csap előbb a villám, de egyébként nincs ilyen veszély
- Mennyit emelhetek? – Max 4 kg (ezt sajnos nagyon gyakran szegem meg, mivel lehetetlen betartani, ha a saját cuccaid mellett bevásárolsz vagy bármi. De, azért próbálok rá figyelni!)
Nos a kérdésekből is láthatjátok, hogy mennyire nem voltam képbe semmivel sem!
Ami igazán megérintett, az a lovaglás rész, ugyanis sajnos többé nem lovagolhatok. Emellett persze még rengeteg sport van amit el kell felejtenem, az extrém sportokról pedig nem is álmodhatok.
Mindennek ellenére nagyon hálás vagyok! Egy ideje kezdem azt érezni, hogy a balesetemnek is, nemcsak azért, mert nem lett komolyabb baj.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet velem, de végre kicsit átértékeltem miatta az életem, emellett létrehoztam a blogomat, ami annyi mindent adott hozzám, a személyiségemhez és a bátorságomhoz. Folyamatosan fejlődök a blog által és hihetetlenül jó érzés, amikor kapok tőletek visszajelzést!
Emellett hihetetlenül hálás vagyok édesanyámnak, aki végig ott volt mellettem és rengeteget segített! Nélküle nem lettem volna képes ilyen bátor maradni és ennyire lazán venni az akadályokat. Na és persze a barátomnak, aki az unalmas hónapjaimban is vidított és rótta velem az utcákat nap, mint nap, hogy megerősödjek a gyógytornához.
A balesetem után most már 2 és fél év telt el.
Amit a jelenben tapasztalok:
Napjaim munkával, blogolással és tanulással telnek, ugyanis egy OKJ-s képzés és egyetem után, újabb szakmába szeretnék belekóstolni. Ehhez hozzájárult az is, hogy a hátam egyáltalán nem bírja a 8 órás, irodában, számítógép előtt görnyedős melót. Nem ugyanolyan az életem most, mint a balesetem előtt. Sok szempontból sokkal jobb, de van amiben picit rosszabb. Ez leginkább csak a hátfájásokban merül ki, mivel a sok ülés vagy cipekedés vagy front nagyon nem tesz jót neki. Mindent guggolva oldok meg, mivel nem hajolhatok, bár a hajolgatás egészséges gerinceseknek sem ajánlott – úgyhogy tudjatok róla, ez nektek sem tesz jót! A gyógytornámat legalább heti 4-5 x csinálnom kell, emellett próbálom a saját testsúlyos edzéseimet is hasonlóan gyakran végezni (egyelőre több-kevesebb sikerrel) és ezt ajánlom is minden gerincbetegnek, mert azokon a heteken, amikor nem sikerül betartanom a folyamatos gyógytornát, még erősebben fáj a hátam.
Idén nyáron egyébként végre valahogyan szeretnék megtanulni háton úszni és biciklizni is. Nem lesz könnyű, de úgy tervezem, hogy végre nekilátok a dolognak!
Bennem is felmerült a kérdés – ha tehetném visszacsinálnám-e azt a bizonyos napot? Döntenék-e úgy, hogy aznap mégsem indulok el lovagolni?
Azt hiszem nem, sőt talán biztosan hagynám a dolgokat úgy, ahogyan megtörténtek. Egy ilyen esemény segít átértékelni mindent, ezt pedig elveszteném, hogyha visszacsinálnám. Nehéz volt a felépülés, de valójában könnyebben ment, mint hittem és rámutatott sok mindenre.
Tudom, hogy eszméletlenül hosszú lett ez a blogposzt! Egy hős vagy, hogyha elolvastad és köszönöm! Remélem nem volt nagyon összeszedetlen, ugyanis kicsit nehéz volt emlékezetből dolgozni. Hogyha nemrég estél át a baleseten, akkor írj rám bátran, mert szívesen beszélek a témáról és bátorítalak, hiszen mindenből van felállás!
Hogyha olvasóként osztanád meg a gondolataidat, akkor várom azokat kommentben! 🙂
Még gyakran merülnek fel bennem kérdések, köztük az egyik, vajon milyen lenne az élet a titánjaim nélkül!, tehát, hogyha mégis amellett döntenék, hogy egyszer kivetetem? Ha bennfentesként olvasod a blogposztom, akkor boldog lennék, ha tudnánk egymással beszélni! 🙂